Szubjektív vélemény Konrád Györgyről. | Ezek Mennek Mostanában

Szubjektív vélemény Konrád Györgyről.

Na, most aztán nem leszek népszerű nagyon sokak szemében. Főleg az önmagukat liberálisnak valló, és a minden lében kanál, önálló vélemény híján a csordaszellemet követő emberek között. De!

Volt ma egy érdekes vitám, Konrád Györgyről. Igen, arról a Konrád Györgyről, aki nagyszerű író és gondolkodó. Arról a Konrád Györgyről, aki már betöltötte a nyolcvanat. Mert ezt mertem írni egy kommentbe:

„Konrád György nagyon okos ember és kitűnő író, de pont neki nem kellene arról nyilatkoznia, hogy minden hatalom veszélyes. Ő a régi hatalommal is megtalálta az alaphangot, lásd levele Azcél Györgynek, vagy az 1974-es besúgása, ami csak arra volt jó, hogy ő mentesüljön, viszont sógora karrierje kettétörjön. Igaz, hogy itthon nem adták ki a könyveit, de nyugaton igen, ahová egyébként érdekes módon, szabadon utazgathatott. Morális értelemben Konrád már leírta magát, akkor 1974-ben. Ha igazán bölcs lenne, már rég visszavonult volna a reflektorfényből.”

Szeretném mindenki figyelmét felhívni arra a tényre, hogy a Fővárosi Bíróság a Konrád-Lovas perben másodfokon kimondta:

„A lefolytatott bizonyítás és a feltárt bizonyítékok alapján megállapítható, hogy a magánvádló (Konrád György) 1974 októberében, letartóztatása után a hatóságnak bejelentette, hogy a keresett kézirat sógoránál, Sándor Ernő lakásán található. A hatóság tagjával ezt követően meg is jelent annak lakásán, ahol a magánvádló közölte Sándor Ernővel, hogy adja elő a tanulmányt, majd a kéziratot lefoglalták. (…) Konrád György bejelentése után az ő felhívására adta elő Sándor Ernő 1974. október 27-én az esszét a rendőröknek. Ebből pedig levonható az a következtetés, hogy az irat őrzőjének nevét Konrád György magánvádló közölte a hatósággal, így ez a cselekmény a mindennapi élet fogalmai szerint »besúgásnak« minősül. Ezt magánvádlónak a 168 Óra című folyóiratban tett kijelentései is alátámasztják, hiszen a cikkben ő maga mondta, hogy »morális hibát követtem el«.” 

Konrad

 

Az ominózus 1974-es események, a két szóban forgó ember életében komoly változásokat hozott. Konrád György gyakorlatilag szabadon utazhatott a világba (!!), míg Sándor Ernőt meghurcolták. Mind egzisztenciálisan, mint a tudományos életben a perifériára került.  Bár Konrád könyveit nem adták ki Magyarországon, de nyugaton igen.

Félre értés ne essék, Konrád élete nem volt közvetlen veszélyben! Nem azért lett besúgó! Ráadásul a saját családja életét tette tönkre, míg sajátja ez által könnyebb lett.

Ezek után morálisan Konrád Györgynek van a legkevesebb joga ahhoz, hogy kinyilvánítson, hogy bármiféle irányt mutasson. A besúgás nem elévülő cselekedet. A besúgás megmutatja az ember jellemét. Az olyan ember jellemét, aki erre képes, az idő nem teszi jobbá, szebbé.

A vélemény szubjektív! Lehet vele vitatkozni, lehet véleményezni. De előtte mindenki képzelje bele magát Sándor Ernő helyzetébe!

Ez az eset az, ami napvilágot látott…..

Sándor Ernő, Konrád György sógorának visszaemlékezése:

„Konrád engem talált valamilyen oknál fogva alkalmasnak arra, hogy elrejtesse ezt az anyagot. Na most, ezt nem előzte meg semmiféle megbeszélés, ez egy igen fontos dolog, tehát ő nem kért meg engem erre. Az anyja és az akkor még igen kicsi lánya, a Dorka hozták el egy este a kéziratot (…)

Szerelmes lettem a japán nyelvbe, és ezt most is tartom. A japánokba, a japán nyelvbe. És azt hittem hogy ezzel majd minden sikerülni fog. Éppen 74-ben, sokszori próbálkozás után egy nagyon reményteljes ösztöndíjra pályáztam, 24 hónapos ösztöndíjra japánban (..)

Konrád tehát elküldte a kéziratot, ott volt az előszobánkban letéve. Én nem is láttam az anyját, se a kislányát. Amikor bejött a feleségem közölte, hogy mi van, na mondom, ez hiányzott az ösztöndíjamhoz. Tudtam, hogy egy ilyen dologból nem lehet jól kijönni, nem létezik (..)

Itt az én életeseményemről volt szó! Na, most ez elúszott, eltűnt az ösztöndíjkérelmem. 24 órán belül elvitték az ösztöndíjtanács irattárából ezt a papírt. És még egyszer beadtam teljesen reménytelenül, de azért beadtam 75-ben, és akkor közölték, hogy én elmúltam 35 éves. Ez volt a felső határ (…)

Tehát az első házkutatás után behoztak a Gyorskocsiba. (1974. Október 22-én.) És kérdezgettek, hogy hol a kézirat. Mondtam, hogy ilyesmiről nem tudok. És akkor volt egy pár napos csönd. Követés akkor is volt. És utána egyszer csak megszakadt a követés, azt tudom, hogy az erzsébeti múzeumba mentünk egy egykori festő barátom emlékkiállítására, és nem követett senki vasárnap délelőtt. Talán vasárnap délelőtt, mert néptelen volt a város, azt hiszem. Na mondom, hát ilyen nincs. Megálltunk a Soroksári úton. Mondom, leszakadtak, akkor megvárjuk őket. Nem jött senki. És akkor hazaértünk, akkor kiszállt a Konrád három nyomozóval, és mondta, hogy az urak a rendőrségtől jöttek. Konrád mondta, hogy adjam oda a kéziratokat. Mondom, milyen kéziratokat, nem tudok semmiről. De hát, amit ideadott. Mondom, Gyere ki a konyhába, és megkérdeztem, hogy megkínoztak vagy mi történt? Erről nem volt szó. Azt mondta, hogy majd mindent elmagyaráz. Adjam oda nyugodtan. És akkor szétszereltem a kályhát, kipakoltam, és akkor egy óra múlva szólt a telefon, hogy a jegyzőkönyv, amit fölvettek a kihallgatásnál, hogy azt módosítani kell. Mondtam, hogy azt gondolom, és akkor módosítottuk a jegyzőkönyvet (…)

És akkor egy elég tűrhető állásban voltam, egy tudományos szerkesztőséget vezettem egy pedagógiai intézetben. Amikor a házkutatás volt nálunk, a feleségem is ott dolgozott. Bejelentettük az igazgatónak, hogy házkutatás volt nálunk, és Konrádnak elég sok ismerőse is ott dolgozott, úgyhogy mindenről mindenkinek tudomása volt az intézetben. Én valahogy olyan semleges valaki voltam, nem különösebben bántottak, nem is segítettek különösebben, sem a munkámban, sem az ún. Előmenetelben. Békében megvoltam, és olyan dolgot csináltam, amit szeretek.

Na, most, pillanatok alatt, hetek alatt mindenki nekem esett ott, akinek nem tetszettem, a párttól a szakszervezetig és a gazdasági igazgatóig, szóval mindenki. Nem rúgtak ki, de odáig feszítették a húrt, hogy kénytelen voltam fölmondani, annak ellenére, hogy nem volt állásom, úgyhogy akkor állástalan lettem 75 elejére, rövid ideig, aztán valami idétlen szerződéssel gépeltem, és utána kerültem a Széchenyi könyvtárba. Tehát teljesen védtelen valaki lettem.

Amikor már nem hívogattak be a rendőrségre különféle apróságokkal,(…) akkor különféle cirkuszokat rendeztek körülöttem. Tudom, hogy mint a kiadói ember mentem le a szegedi egyetemre, egy kéziratot vittem, és akkor Kecskemét és Félegyháza közt a gyorsvonat folyosóján megrohant két pali, lerángatták rólam a cuccot, kiszórták a táskámat, miféle kéziratot viszek, hova viszek, kihez viszem? Tehát ilyen műcirkuszokat rendeztek. Ilyen máskor is előfordult. Volt egy, ami kegyetlen volt, ez nem sokkal, 75 nyarán, a nevelt lányom, meg a saját lányom Kiskunlacházán nyaraltak a szüleimnél, és úgy este tíz óra tájában fölhívnak telefonon minket, én vettem föl a telefont, és kérdezték, hogy az vagyok-e, akinek mondom magam, kérdezték, hogy nyaral-e egy lányom Kiskunlacházán? Merthogy ők a soroksári vízirendőrség, és a lányomat vízi baleset érte. Na most, vízi baleset az egyféle van, tehát olyan nincs, hogy beütötte a lábát a vízbe. Mondtam a feleségemnek hogy lemegyek sétálni, mondtam, hogy ez téves telefon volt, fölhívtam a soroksári vízirendőrséget, aztán kocsiba ültem, és mondták, hogy ők nem telefonáltak sehova, és akkor tisztában voltam, hogy honnan fúj a szél. Éjszaka volt, egy óra alatt megjártam Lacházát és volt kulcsom, és ott aludt a két gyerek…

Összeismerkedtem egy nyugdíjas III/III-assal, és mondom neki, hogy Feri, elég szemét banda vagytok. Elmeséltem neki ezt a történetet. Te, hát erről én nem is tudtam. Egyébként ez nem bosszú, ez csak tréfa, mondta ő. Akkor mi a bosszú? Nézd, tudok mondani példát, hogy egy este megvár valaki a kapuban, vagy két valaki és úgy eldöngetnek, hogy életed végéig tolókocsiban maradsz. Ez bosszú. Ez csak tréfa, nem kell ezzel foglalkozni.  Úgyhogy ilyen apróságok voltak. Ez volt a legkegyetlenebb valami. Azt gondolom, hogy ez egy jól fölépített legenda, A Konrádnak a feljutása. Azt már nem tudnám megmondani, hogy ez az építkezés 74-ben kezdődött vagy 75-ben. Az ember hajlamos ezt feltételezni. Az a gyanúm, hogy egy színjáték gyanútlan szereplője voltam, és akkor ez a színjáték erre ment ki. Most ebben a párhuzamban, hogyha azt vesszük, hogy egyenrangú szerzőtársak voltak Szelényivel, Szelényi személyiségéből nem lett ekkora legenda. Ezen is érdemes elgondolkodni. Megmaradt a szakmájánál. Nem tudom, hogy ki mondta ezt, hogy ez az Értelmiség útja, az osztályhatalomhoz úgy jött létre, hogy a Szelényi volt ennek a tudós kiötlője, és a Konrád a megfogalmazója.(…)

Számunkra felfoghatatlan megfontolásokból az Aczél, aki mindenféle külső máz és felszín ellenére nagyon jól megértette magát a Konráddal, az Aczélnak szüksége volt egy ilyen történetre. Most ez lehet, hogy valami borzasztó naiv elképzelés, és az Aczél nyilvánvalóan tudta, hogy Konrád csinálja ezt a lényegében ártalmatlan könyvet. Már ezért sem értettem, hogy miért volt ez a nagy felhajtás. És hogy az Aczél fejében, akiről azt mondják, hogy okos ember volt, ezt nem tudhatom, az Aczél fejében , most nem pénzre gondolok, politikailag vagy más módon jövedelmezőnek látszott a Konrád fölfuttatása, tehát ezt a játékot vagy játszmát, nem tudom, hogy kinek nevezzük, ezt ő gondolta ki, hagyta jóvá, engedte szabadjára. Én ezt gondolom. Lehet, hogy egy borzasztó naiv dolog a részemről, és az, hogy a Konrád ebbe nyilván belement, mert mérlegelte az előnyeit, hátránya nem volt, és végigcsinálta. Ilyen apróságok, hogy egy mellékszereplő vagy, több mellékszereplő az nem számított különösebben. „

Konrád György levele Aczél Györgyhöz:

 

„ Igen tisztelt Aczél elvtárs!

Alapos megfontolás után úgy döntöttem: ha nem muszáj, vagyis ha alapvető, alkotmányban biztosított írói és emberi jogaimmal hazámban is élhetek, nem vándorolok ki külföldre. Kritikussá vált helyzetemnek azokat a megoldási módozatait, amelyeket ön személyes beszélgetésünk során elképzelhetőnek gondolt, néhány kiegészítéssel magam is elfogadhatónak tartom.

A következőket kérem:

  1. Szelényi Iván barátomat, aki kivándorlási kérelmét az útlevélosztályhoz formálisan is benyújtotta, bonyodalmak nélkül, mielőbb engedjék ki az országból.
  2. Tartsák tiszteletben írói dolgozószobámat, mentesítsenek a rendőrségi házkutatásoktól, esetleges kéziratelkobzásoktól, írói munkámat ne a rendőrség ellenőrizze, a magyar államot ne a politikai rendőrség képviselje velem szemben.
  3. Oldjanak fel velem és hozzátartozóimmal szemben minden diszkriminációs, jogkorlátozó intézkedést. Publikálhassak, mint bárki más, utazhassam, mint bárki más, kérelmemre a Belügyminisztérium oldja fel a tavaly hozott és a most újból megerősített utazási tilalmat.
  4. Szociológusként vagy íróként engedjenek el legalább egy évre külföldre munkavállalási engedéllyel vagy valamely írói ösztöndíjajánlat elfogadására. Kintlétemnek mintegy fele idejében a feleségem is velem lehessen. Ha külföldi tartózkodásom meghosszabbítását kérni hazajövök, ne utasítsák el kérelmemet. Ebben a tekintetben tehát nem kérek többet, mint amit bármely cigányprímásnak megadnak.
  5. Ugyanezt kérem Bíró Yvette részére. Oldják fel utazási tilalmát, tegyék számára lehetővé, hogy szakmai meghívásának eleget téve, legalább egy évig külföldön dolgozhasson.
  6. Járuljanak hozzá A látogató című regényem évek óta folyamatosan tervbe vett második kiadásához. Tegyék lehetővé, hogy a Kardos Györggyel, a Megvető Kiadó igazgatójával történt elvi megállapodásunk szerint, némi szerzői rövidítés után A városalapító című regényem megjelenhessen.
  7. Minden szépirodalmi munkámat, ezen belül azokat is , amelyeket a magyar kiadók valamilyen megfontolás miatt egyelőre nem tudnak kiadni itthon, Szerzői Jogvédő Hivatal továbbíthassa az általam megjelölt külföldi kiadóhoz, és az érvényes devizajogszabályoknak megfelelően tiszteletdíjamat átutalja.
  8. Nem szeretném, ha „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz” című, Szelényi Ivánnal együtt írott tanulmány-nyersfogalmazványunk megsemmisülne. Ezért kérem, hogy helyezzék annak kéziratát letétbe valamelyik erre hivatott tudományos intézmény, levéltár, vagy esetleg az Országos Széchenyi Könyvtár zárt osztályán. Kérem továbbá, fontolja meg e tanulmány esetleges zártkörű megjelentetését.
  9. A nyomozás megszüntetése előtt magam adtam át a politikai rendőrségnek a fenti kézirat két hátralevő másolati példányát. Azok megőrzésére előzően sógoromat, Sándor Ernő könyvtárost, II., Keleti Károly u. 50. sz. alatti lakost kértem meg. Megállapodásunk keretében a vizsgálat vezetője, Bölcsházi őrnagy kijelentette, hogy rokonaimat semmiféle hátrány nem fogja érni, amiért kérésemre a kéziratot eltették. Azóta feleségem nővére, Sándor Ernőné, a Felsőoktatási Kutató Intézet tudományos munkatársa szolgálati útlevéllel Bulgáriába utazott volna, a rendőrség azonban megtagadta tőle az útlevelet azzal az indoklással, hogy kiutazása közérdeket sért. Ezt az elutasítást igazságtalannak tartom, s az elhangzott kijelentés visszavonásaként értelmezem. Sógorom, Sándor Ernő a Kultúrkapcsolatok Intézete révén egyéves Japán ösztöndíjajánlatot kapott nyelvtanulás céljából. Több éve tanul japánul, életcélja, hogy japán irodalmat fordítson magyarra. Utazását az Ösztondíjtanács jóváhagyta. Most azonban joggal aggódom, hogy a Belügyminisztérium ezt az utazást is esetleg megakadályozza. Kérem, mentesítsék rokonaimat minden hátrányos diszkriminációtól, amelyek büntetésképpen miattam érnék őket.

 

Úgy gondolom, hogy a fenti kérések nem teljesíthetetlenek. Csak olyasmit kérek amit a törvény és a magyar állami szervek más magyar állampolgárok számára is biztosítanak. A felsorolt kérések előterjesztésére, amelyek nem terjednek túl az ön által személyes beszélgetésünk során elvileg lehetségesnek ítélt kereteken, az ön ösztönzésére határoztam el magam, annál is inkább, mert írói létemet tartósan csak hazámban tudom elképzelni, és mert nem szeretnék a külföldi lapok politikai botránykrónikájában szerepelni. Ha viszont a legmélyebb sajnálatomra azt kellene tapasztalnom, hogy az írói létemet korlátozó diszkriminációs intézkedéseket nem oldják fel, valamint a hozzátartozóimat sújtó jogkorlátozásokat nem szüntetik meg, akkor továbbra is indokoltnak látszik, hogy átmenetileg családommal együtt külföldön lakjam, és ennek megfelelően a számomra több országból biztosított letelepedési lehetőségekkel, valamint a belügyminisztérium által felajánlott kivándorlási  lehetőségemmel élve, konzuli kivándorló útlevelet kérjek, természetesen a magyar állampolgárságom fenntartásának deklarált igényével.

Kérem Aczél elvtársat, tegye számomra lehetővé, hogy az itthon maradás alternatíváját választhassam, s mielőbb megbizonyosodhassam arról, hogy Magyarországon élő magyar íróként is, elemi szabadságjogaim sérelme nélkül, nyugodt feltételek között dolgozhatom. Nagyon köszönöm, hogy ügyemmel személyesen foglalkozik.

Budapest, 1974. december 4.”

                                                                                                                                                             Teljes tisztelettel

                                                                                                                                                             Konrád György

 

A kéréseket Aczél elvtárs teljesítette. Kivéve azt, ami Sándor Ernőre vonatkozott.

 

Forrás: Modor Ádám: A titok meg a nyitja, Internet,

 

 




Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Connect with Facebook